ÖNÁLLÓ KEZDEMÉNYEZÉS – TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEINK MEGÜNNEPLÉSÉRE

Szűcs Sándor 10. G osztályos tanulónk már nem első alkalommal mutatkozik be mint iskolatársait összefogni tudó, velük egy célért küzdő diák. Tavaly is hallottunk már az ún. Sanyi-show-król és a normandiai partraszállás eseményeit bemutató előadásról. Sanyi az idén két, egymáshoz képest nagyon eltérő ötlettel állt elő.
Október 6-i megemlékezés a kollégiumban
Az iskolai műsoron kívül Sanyi a kollégisták számára ottani diáktársait bevonva készült egy megemlékező műsorral. Ő szerkesztette-rendezte az előadást, választotta a társulat tagjait, ő tanította be a műsort nekik, ő válogatta a zenei betéteket, sőt, még a kellékek után is ő járt.
Nehéz pár sorban leírni, mit adott műsoruk a jelenlévőknek: már eleve dicséretes, hogy önként vállalták – szabadidejükből időt áldozva – a felkészülést, de számomra mindenképp meglepő volt az a komolyság, amit a próbán tanúsítottak. Már itt zökkenőmentesen zajlott minden. Méltóságteljes bevonulás, megfelelő előadásmód, átéltség, csönd. Ekkor már semmit nem kellett javítani, igazítani; látszott: minden a helyén van. Egyetlen moccanás nélkül állták végig a fiúk a műsor teljes időtartamát, s a társakból álló hallgatóság is feszülten figyelt végig.
Tisztelet és kegyelet illette az aradi vértanúkat – a műsorból kiderült, hogy ezek a gyerekek nagyon érzékenyek, s valóban meghatotta mindegyiküket az aradi tizenhárom hősi helytállása. „Csak bot és vászon. De nem bot és vászon, hanem zászló.” – írja Kosztolányi Dezső. Ha a megemlékezést – Kosztolányi mintájára – lecsupaszítjuk: csak zene, szöveg, zászló és mécsesek. Ám mégsem. Mögötte, benne ott dobog a szív. Azoké, akik készítették és azoké, akik végignézték, végigélték…
Köszönet érte, fiúk!

Október 23-i megemlékezés a tornateremben
Az ’56-os eseményekből Sanyiék egy átélhető dramatikus játékot csináltak. A prológusban Kátya történetéből ismerhetünk meg egy-két iskolai pillanatot, ez a néhány mozzanat talán feledésbe is merül a történet végére. Egyetlen célja van: a kontextusteremtés, hogy a kispadon ülő nézősereg megérezze: ő is éppúgy részese lehetne az itt bemutatott eseményeknek, akár diák, akár tanár. Mint ahogyan egyébként is részévé válunk a cselekménynek, hiszen nem válik külön színpad és nézőtér (informális térszervezés), mikor még csak a környéken folyik a harc, közöttünk lövöldöznek, mi nézők magunk vagyunk a barikád („játék a játékban”).
Ebből a játékos keretből egyszerre átcsúszunk a „valóságba”, amikor az imént mellettünk elvonuló tankból hirtelen két fiatal zuhan ki, akik mozdulatlanul fekszenek a bemutató végéig. Körülöttük folytatódik a harc: lövöldözések kattogása, stratégiai pontok váltakozása, kipirult arcok és önfeledt játék – megelevenednek előttünk a Corvin-köz jelenetei.
A játék nagyban idézi a grundot, itt is a hazáért, a szabadságért folyik a küzdelem, s következik be a záró jelenetben a hősi halál – fejlövések. Itt ér nyugvópontra a történet: a csend teremti meg az átélés pillanatait. A zenei aláfestés kimerevíti az időt – átlépünk a mába, ahol magyar zászlók alatt vonulnak a megemlékezésre a szereplők s az örök élet fényeivel tisztelegnek a hősök előtt.

Mészáros Ildikó tanárnő