Ilona nővérért Jánosi Szabolcs, Janka György és Marosi János főtisztelendő atyák mutattak be gyászmisét 2012. szeptember 6-án az iskolaközösség részvételével.

Temetése ugyanaznap volt Budapesten, amelyre három autóval utaztunk fel az iskola, a plébánia és a nővérek képviseletében. Szegheő József piarista atya búcsuztató szavai után Judit nővér emlékezett meg Ilona nővérről, aki élete utolsó 8 évét aktív szolgálatban Makón töltötte. Ennek a beszédnek egy rövidített változtat álljon itt emlékezetül Ilona nővérről:

Kedves Testvérek!

Ilona nővér, amikor hazaérkezett szentföldi útjáról, ezeket a sorokat fogalmazta meg:

Kimondhatatlan nagy öröm töltött el, hogy én is ezen a földön járhatok, ahol Ábrahám járt, a választott nép tagjai, aztán Jézus, a Szűz Anya és az apostolok.

Most már hitünk és reményünk szerint odaát - ahol se hitre, se reményre nincs többé szükség, csak a szeretetre, - Ilona nővér, mindnyájukkal találkozhatott.

Az idáig vezető út csodálatos életút volt. Ibolyka, Ilona nővér - lelkében mindig meghallotta azokat a hívó hangokat, amelyek minden alkalommal éppen jó időben adtak eligazítást számára. Kislányként fogékony volt apai nagyszülei vallásos világára, őnáluk alakulhatott ki benne először az Isten dolgai iránti vonzalom annak ellenére, hogy édesanyjának, édesapjának, rossz emlékei voltak egyházi emberekkel kapcsolatosan, és tőlük inkább a távolságtartást örökölhette volna.

A kommunizmus háttere se támogatta abban az időben a fiatalok Isten felé fordulását, de Ibolykának, épp a kamasz években egy szétszóratásban élő szalvátor nővér lett az osztályfőnöke, Turák Julianna, Ervina nővér. Ez a nővér bátorította Ibolykát, hogy merje azt a hivatást választani, amire szíve mélyén hallja a hívást, noha szülei akkor még nem egyeztek bele. A nővér és Ibolyka kilencedet tartottak édesanyáért és édesapáért, és mire elérkezett a pályaválasztás napja, a szülők elfogadták kislányuk döntését, így a szalvátor nővér kézen foghatta Ibolykát, és elvihette az iskolanővérekhez Budapestre.

Ott ismét nehéz döntés elé került. Választania kellett tanulás és szerzetesség között. Kész volt a tanulásról lemondani, csak hogy követhesse a belső hívó szót a szerzetesi hivatásra. Végül mégis mindkettő megvalósulhatott: szerzetes is lehetett és tanulhatott is annyit, amennyit szíve szerint akart.

Szerzetesi fogadalmas életének minden napján a szívében megszólaló hang irányította: Szeress! Légy jóságos, türelmes, nagylelkű, derűs. És egy idő múlva valószínűleg nem is kellett már különösebben odahallgatnia ezekre az indíttatásokra, hiszen életévé, természetes életformájává vált a közvetlen testvéri szeretet. Sokat mesélhetnek erről különösen a debreceni nővérek, a Svetits munkatársai és diákjai, a makói közösség és a szignumos felnőttek, gyerekek - és persze a család, a barátok, akikhez mindvégig hűséges szeretettel ragaszkodott.

Szívébe az egészen elesett emberek is belefértek: a nehéz sorsú gyerekek, szegények, a betegek. Leleményes utakat talált a segítésükre.

A kórházból hazavártuk, de ő a belső hívó szóra hallgatott, és a Mennyei Atya házába költözött, nem közénk. Így talán többet tud adni, mint egy ágyhoz kötött beteg: itt hagyta nekünk ajándékba örökségét: a testvéri szeretet példáját, a belső lelki indíttatásokra hallgatás karizmáját. Köszönjük Neked, Ilona nővér, hogy iskolanővérként azzal neveltél, nevelsz, aki voltál, aki vagy. Köszönjük jóságodat, amelyet válogatás nélkül pazaroltál ránk! Kérünk, imádkozzál értünk, családodért, minden testvérkédért, iskoláinkért, rendünkért. Te már többet tudsz, mint mi, leleményeddel megtalálod, hogyan segíthetsz nekünk eztán is.

"Istenem és Mindenem!Téged szeretni itt a Földön csak a kezdet, odaát következik majd a teljes, örökké tartó, igazi boldogság." Boldog Gerhardinger Terézia anya